i wish

Minseok már régóta kórházban volt. A hetek egyre csak teltek, mígnem hónapokká nőtték ki magukat. Minseok állapota egyre csak romlott. Az utóbbi időben túl sok volt a munkám, de mikor csak tudtam, vele voltam. A minap kaptam egy levelet, hogy lehetőségem van kimenni pár hónapra, legfeljebb fél évre Angliába. Még év elején jelentkeztem egy cserediák programra az orvosi egyetemen. Az egyik barátom, Chanyeol ajánlotta. Ő ekkor már rezidensként dolgozott a kórházban. Ő ápolta páromat. Aznap este szomorúan mentem be a kórházba, mert tudtam, hogy ha itthon maradnék, megbánnám, ellenben azt is, ha elmennék, és Minseoknak valami baja esne, amíg én nem vagyok itthon. Mikor beértem hozzá, ő aludt. - Ma háromszor volt szívritmuszavara. Sajnos nem tudjuk beállítani a gyógyszert sem... - magyarázta Chanyeol. - A tüdeje is egyre inkább összeomlik. Most már nem vehetjük le a lélegeztetőgépről. Elkeseredve ültem az ágya mellé, majd megfogtam kezét, mely már egyáltalán nem volt olyan kis húsos,

Az óvodában már egy ideje felfigyeltem két kisgyerekre: Choi Jonghoonra és Song Seunghyunra. Mindig együtt játszottak, ölelgették, puszilgatták egymást, ami néha talán a véletlennek köszönhetően szájra puszinak is sikeredett. Látszott, hogy kicsit több lehet ez a barátságnál.  Bár ilyen fiatal korban még nem mondhatjuk ki nyíltan, hogy szerelmesek, vagy, hogy a saját nemükhöz vonzódnak. Ilyenkor az ilyen dolgok természetesnek mondhatók, ahogyan az is, hogyha a fiúk babáznak, hercegnőset játszanak, valamint ha a lányok autóznak vagy katonásat játszanak. Ám a fiúk már felnőttek, másodéves egyetemisták. A kollégiumban egy szobában laknak, ám az a románc, ami kiskorukban volt közöttük, köddé vált. Most már tényleg csak legjobb barátok. Biztosan? Nézzünk egy kicsit mélyebbre. - Hoonie, segíts már! Nem értem ezt a feladatot… Nincs kedvem vizsgázni pénzügy és számvitelből, de nem haladok a beadandómmal sem, hogy meglegyen a megajánlott jegyem. - Mit nem értesz? Segítek, gyere – ült l

Első találkozásunk színhelye egy apró, hangulatos rét volt. Pirkadatkor kerítettünk sort a randevúnkra. A nap vöröslő korongja éppen csak előbújt a horizont peremén. A természet, úgy, mint a szerelmünk, szinte egyik napról a másikra ébredt fel. Néhány hete még kopárak voltak az ágak, mára viszont minden a remény színébe [1] öltözött. A cseresznyefa csodálatos fehér ruhát öltött, olyan volt, akár egy menyasszony. Mikor feltámadt a szél, az égbolt kék vizén fehér bárányfelhők úsztak. Az egyik bokor aljában sötét tollazatú énekes dalolt vidáman. A hajnal csendjében éneke messzire szállt, életre keltette vele a természetet. Az idő tiszta volt, messzire el lehetett látni. A távolban a hegyek vonulatai is jól kirajzolódtak. A fák tövében mókusok ugrándoztak ide-oda. Még keresgélték a télire elraktározott elemózsiát, hiszen a tavasz még nem nyújtott számukra elegendő eleséget. Hamarosan csatlakozott az előbbi neszek mellé a galambok turbékolása is. A nap egyre nagyobb felületét muta

A történet az F.T. Island- Madly c. MV-je alapján íródott, és a dal néhány sorára épült. Előmenőben szeretném leírni Jonghun viselkedésének az okát, mely egy komplikált, abnormális gyászreakció. A komplikált gyász a gyászreakció elmaradása, késleltetése, vagy elmaradása (Jonghun esetében, az utóbbi), vagy a szokásostól eltérő pszichés, vagy szomatikus(testi) tünetek megjelenése). Jonghunnál krónikus gyászról beszélhetünk, amely hosszú éveken át tartó szorongás, a halott idealizálását, szociális kapcsolatok beszűkülését jelenti. Nos, most, hogy rögtönzött pszichológia órám végéhez értem, kellemes olvasást kívánok! :) Szépen kérlek benneteket, ne menjetek el anélkül, hogy véleményt hagynátok magatok után. Hihetetlenül boldoggá tennétek vele, ha olvashatnám a véleményeteket, észrevételeiteket. :) - Hongki! – kiáltottam, miközben bolyongtam a végtelen pusztán, az országút mellett, egyre csak utána kutatva. Fejemben ezer meg ezer gondolat cikázott. Vajon ma megtalálom? Hogyha meg

Az ég elsötétült, a hangok elnémultak. A nem rég még barátságos táj, a tavaszi virágokkal, vörösbegyekkel, gyönyörű, kék szalakótákkal, pintyekkel, és a szelíd kis őzekkel, a folyam halk, megnyugtató csobogásával együtt hirtelen megszűnt létezni. Helyét egy zord táj vette át. Lassacskán elkezdtek zajok megjelenni a koromsötétségben. Hátborzongató morajok. Hollók károgása, szárnyaiknak csapkodása a fák koronái között. Farkasok vonítása, a sűrű bozót mögül. Még a bagoly huhogása is vérfagyasztóan hatolt tudatomba. Lassacskán elkezdtek feloszlani a viharfelhők, a telihold és a csillagok beragyogták az égboltot, felszámolva a vakságot okozó sűrű feketeséget, félhomályba vonták a tájat. Közben előbújtak a szentjánosbogarak is. Mint derült égből villámcsapás, termett mögöttem egy férfi, ki lágyan végig simított vállamon. - Ne félj tőlem, nem bántalak. Gyere, mutatok neked valamit. – Vonakodtam vele menni, ezért, valamit az arcomhoz nyomott, én pedig elkábultam. Mikor felébredtem

Ez életem első songfice. A dal, amiből az idézetek szerepelnek a történetben számomra is egy kedves dal, hiszen nagyon sok élmény és emlék köt hozzá. Ennek a dalnak a segítségével ismertem meg két olyan személyt is, akik nagyon meghatározóak voltak az életemben. A dal, melyből az idézetek származnak: Valahol Európában: A zene az kell.  2007. június hetedikén véget értek a gyakornoki éveim. Rajtam kívül még négy fiú debütált az F.T. Island nevű zenekarban. Tisztán emlékszem még… Május utolsó hetében végre hazajöhettünk, három hosszú hónap után. Úgy terveztem, hogy nem is megyek vissza az ügynökséghez, inkább jelentkezek egy egyetemre, és ott tanulok tovább valamit. Túl sok volt az otthoni légkörtől távol töltött idő, valamint a ránk nehezedő nyomás, amit az idő múlásával egyre nehezebben és nehezebben viseltem. Bár öt éve, hogy az ügynökségen voltam gyakornokként, a honvágyat nem lehetett megszokni… A többi korombeli fiú biztosan minden pénzt megadott volna azért, hogy távo

Félve teszem fel ezt a történetemet, ugyan is pár napja megint rám tört a "nem vagyok elég jó" gondolat, de nagyon remélem, hogy ennek ellenére elnyeri a tetszéseteket. Várom a véleményeteket, kérlek, ha elolvastátok akár hideg-meleg véleménnyel ajándékozzatok meg! Forró nyári nap volt, a fiúk azonban kénytelenek voltak próbálni. A helyzetet nem könnyítette meg az sem, hogy a klíma elromlott a stúdióban. A pólójukból szinte csavarni lehetett a vizet, így Minhwan és Hongki kivételével, mindenki levette felsőruházatát. Már minden számot végigjátszottak, s kezdték volna az egészet elölről, mikor Jonghun elrendelte a szünetet. Odament párja mellé, s izzadt testét magához szorította, majd diszkréten elkezdte felfele húzni a pólóját. - Hoonie! Mit csinálsz? – vigyorgott pimaszul a maknae. - Csak próbállak megóvni attól, hogy elevenen megsülj. De ha szeretnéd, tarthatunk egy kis erotikus műsort a többieknek – vigyorgott sokat sejtetően, majd megcsókolta párját. Ahelyett,

Csak ültem a templom jobb oldali második padjában, ahol eleinte csak bámultam magam elé, azután kezembe vettem a képet, az ő képét. Arcán most is ott tündökölt a letörölhetetlen mosoly. A kép felső sarkai átlósan át lettek kötve egy-egy fekete szalaggal, ami jelezte, ő már nincs köztünk… Már mindenki hazament, de én még mindig ott gubbasztottam a templom padján. Hiszen figyelmeztetett. Mégis annyira makacs voltam… Nekem kellene azon a képen lenni… Nekem nem kellene már itt lennem! Könnyeim megállíthatatlanul törtek elő. Nem tudom mióta ülhettem ott. Tudtam, haza kellene már mennem, de egyszerűen nem bírtam felállni sem. Hányszor mondta, hogy legalább addig vegyem ki a fülhallgatót a fülemből, amíg az úton megyek át… Hányszor veszett össze velem, mikor ahhoz a zebrához értünk, hogy két percet kibírhatnék úgy, hogy nincs bedugva a fülesem … Hiába tudtam, hogy tényleg veszélyes, hiszen egy kereszteződés kanyarjában volt, mégis azzal nyugtattam magamat és őt is, hogy van lámpa. Á

A fákról már hullottak a falevelek, amelyek gyönyörű barna-sárga-vörös színű szőnyegként takarták be a sírok közötti füvet, illetve a halmok tetejét. Letakarítottam a hideg márványlapról az avart, majd meggyújtottam a mécsest, amit hoztam, azután leültem a sírja elé, és nem bírtam mást, csak sírni, s visszaemlékezni az együtt eltöltött évekre. Minhyuk sírja gyönyörű ezüstszürke márványból készült, a neve, a születési és halálozási éve arannyal volt belevésve, valamint egy idézet bronzszínnel: „Elengedni téged minden arckifejezés nélkül, mintha ez semmi volna, Próbáltam ezt gyakorolni minden nap, de még mindig ügyetlen vagyok benne Azt is gyakoroltam, hogyan sírjak titokban, miközben mosolygok… Azt hiszem, elengedni téged nehezebb, mintha meg kéne halnom…” 1 Alatta pedig a képe. A képen gondtalanul mosolyog, és pont olyan szemszögből lett fényképezve, hogy ha ránézünk, mintha a szemünkbe nézne. Gyönyörű ifjú volt. Ébenfekete haja, mindig pirospozsgás arca és mélybarna szeme

A terem fehér falai nyugalmat, békét, letisztultságot árasztottak magukból, ám mégis mikor az ember bement valamiféle szorongás, feszélyezettség öntötte el a lelkét. A helyiségben nesztelenség lakolt. A gépek sem zavarták a csendet sípolásukkal, kikapcsolt állapotuk végett. Négy apró dolog keltett némi neszt. Egy nyugodt, ritmusos, kicsit lassú szívdobogás, és azt kísérő nyugodt, halk légzés. Valamint egy hevesebben, erősebben dobogó szív, és egy ahhoz társuló szaporább, néhol szipogásokkal tarkított légvétel. A szobában nem volt más, csak ők ketten. Egy szőke, bársonyos bőrű fiú az ágyon feküdt lehunyt pillákkal. Arca nyugodt volt, nem látszódtak rajta küszködés, vagy fájdalom jelei. Mellette egy magasabb fekete hajú, férfi ült egy széken és az idősebb kezét szorongatta. Arcát kémlelte, hátha kinyitja a szemét… A fiatalabb egy ideig próbálta magát tartani és nem sírni, hiszen az volt az álláspontja, hogy a fiúk nem sírnak. - Az idősebb aggódott is emiatt, hiszen amióta kórház