Utolsó kirándulás

Minseok már régóta kórházban volt. A hetek egyre csak teltek, mígnem hónapokká nőtték ki magukat. Minseok állapota egyre csak romlott. Az utóbbi időben túl sok volt a munkám, de mikor csak tudtam, vele voltam.

A minap kaptam egy levelet, hogy lehetőségem van kimenni pár hónapra, legfeljebb fél évre Angliába. Még év elején jelentkeztem egy cserediák programra az orvosi egyetemen. Az egyik barátom, Chanyeol ajánlotta. Ő ekkor már rezidensként dolgozott a kórházban. Ő ápolta páromat. Aznap este szomorúan mentem be a kórházba, mert tudtam, hogy ha itthon maradnék, megbánnám, ellenben azt is, ha elmennék, és Minseoknak valami baja esne, amíg én nem vagyok itthon. Mikor beértem hozzá, ő aludt.

- Ma háromszor volt szívritmuszavara. Sajnos nem tudjuk beállítani a gyógyszert sem... - magyarázta Chanyeol. - A tüdeje is egyre inkább összeomlik. Most már nem vehetjük le a lélegeztetőgépről.

Elkeseredve ültem az ágya mellé, majd megfogtam kezét, mely már egyáltalán nem volt olyan kis húsos, mint azelőtt… Arca kerekdedsége is eltűnt, s aki nem ismeri, el sem hinné, milyen kis husi volt pár hónapja. Bőrének mostani falfehér árnyalata még csak megközelítőleg sem hasonlított arra a régi pirospozsgás színre, amilyen volt. Vékony karjába be volt kötve az infúzió, sápadt arcát elcsúfította az oxigénmaszk. Most már biztos voltam benne, hogy nem megyek ki Angliába. Nem hagyhattam itt ilyen állapotban. És amúgy is csak vele mentem volna ki. Bár neki is megjött még egy hete a levél, arról, hogy kimehet, az állapota miatt vissza kellett mondanunk.

Az ágya melletti éjjeli szekrényen még mindig ott pihent az ebédje, s tudtam, lassan már a vacsorát is hozzák. A fekvőhelye bal oldalán lévő EKG gép lassú, monoton csipogása néha-néha megtörte a csendet. Ahogy saját maga, úgy a szíve is egyre gyengébb és gyengébb lett.

Ébredezik. Magamra öltöttem egy szolid mosolyt, s így köszöntöttem, mikor megpillantott. Sosem mutattam előtte, hogy mennyire megvisel a betegsége. Próbáltam mindig vidámnak tűnni, ezzel őt is kicsit felvidítva.

Mikor bent vagyok, mindig a régi dolgokról beszélgetünk, s arról, hogy hova megyünk majd még el, ha végre kiengedik. A minap Hongkongba terveztük meg az utazásunkat, s megbeszéltük, diplomaosztó után ellátogatunk Londonba.

- Régóta itt vagy?

- Nem elég régóta, hogy kiélvezzem a veled töltött időt. Veled minden idő kevés…

- Én már nem bírom tovább… Már az orvosok sem tudnak mit mondani… Jongdae… Fel kell készülnöd rá, hogy én már nem leszek többé. Elfáradtam.

- Nem! Ne beszélj butaságokat, kérlek… Nem fogsz meghalni!

- Mi az a zsebedben? – terelte el a témát.

- Csak egy levél… Ma kaptam. Kimehetnék Angliába… De nem hagylak itt, ne félj.

- Hiszen ez egy remek lehetőség! Ne szalaszd el! Ha kell, én hívom fel őket, hogy mész, de nem hagyom, hogy elszalaszd!

- A rektor szerint is remek lehetőség, de… De nem hagyhatlak így itt…

- Kérlek… Nem szeretnék úgy meghalni, hogy tudom, miattam hagytad ki. Ígérem, megvárlak. Mire hazaérsz, otthon foglak várni…

Tetszett ez a gondolat, de tudtam, semmi esély rá, hogy így legyen.

- De akkor tényleg! És ne hidd, hogy nem foglak minden egyes nap háromszor felhívni!

Este tíz órakor vége lett a látogatási időnek, és hazamentem. Összepakoltam, majd reggel bementem elbúcsúzni Minseoktól.

Az egész repülőutat végigsírtam, s amint leszálltunk, felhívtam Minseokot.

- Rendben odaértetek? – kérdezte.

- Igen, semmi gond nem volt. Te jól vagy?

- Mint eddig is – hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Ha tehetném, inkább most rögtön visszamennék…

- Készíts sok képet.

Kérését tiszteletben tartva első héten minden nap a szabadidőmben végignéztem a várost, és küldözgettem neki a képeket. Küldtem képet az óriáskerékről, a Towerről, a Buckingham palotáról, az állatkertről, az összes múzeumról, a Londoni Hídról, és még rengeteg nevezetességről.

Elküldtem az utolsó száz képet is. „Ha nem láttam minden nevezetességet, akkor semmit.” – Írtam az üzenet végére.

- Ugye tudod, hogy hihetetlenül boldoggá tettél, és bár én soha nem fogok már eljutni Angliába, most még itt a kórházban is olyan volt, mintha ott lettem volna? – Hangja erőtlen volt, sokszor megállt beszéd közben.

- Minseok… Megígérted… - motyogtam.

- Én már tudtam… Mondtam, hogy fáradt vagyok… De küzdök… Megvárlak… - letette a telefont, én pedig könnyeimmel küszködve bújtam ágyba.

Másnap, pontban délben csörgött a telefonom. A kórház volt. A gyomrom görcsbe rándult, hirtelen olyan volt, mintha menten elájulnék, a szívem a torkomban dobogott. Remegő kézzel vettem fel, s emeltem fülemhez a készüléket.

- Sajnálom… Minden tőlem telhetőt megtettem… - suttogta a készülék túloldalán az egyik barátom, Chanyeol. – Sajnálom, hogy tőlem kellett megtudnod. Volt a szekrényén egy levél, amit neked szánt. A következő áll benne: Jongdae! Mindig is el szerettem volna menni halálom előtt Angliába. Neked köszönhetően ez sikerült. Tudom, hogy most azt gondolod, hogy hiszen megígértem, hogy megvárlak, és meg is várlak. Odafent…

Zokogva tettem le a telefont, s a legközelebbi géppel hazamentem. Chanyeol fogadott a kórház előtt, s együttérzően magához ölelt.

- Látni akarom… - motyogtam.

Chanyeol lekísért az alagsorba, ahol ott nyugodott ő. Bőre hófehér volt és jéghideg. Fehér, hideg ajkaira lágyan csókot nyomtam, majd visszatakartam. Mellé feküdtem, s a repülőgépen bevett nyugtatóktól szép csendben én is elaludtam.

Tényleg ott várt rám… Az új közös otthonunkban…