Madly

A történet az F.T. Island- Madly c. MV-je alapján íródott, és a dal néhány sorára épült.

Előmenőben szeretném leírni Jonghun viselkedésének az okát, mely egy komplikált, abnormális gyászreakció. A komplikált gyász a gyászreakció elmaradása, késleltetése, vagy elmaradása (Jonghun esetében, az utóbbi), vagy a szokásostól eltérő pszichés, vagy szomatikus(testi) tünetek megjelenése). Jonghunnál krónikus gyászról beszélhetünk, amely hosszú éveken át tartó szorongás, a halott idealizálását, szociális kapcsolatok beszűkülését jelenti.

Nos, most, hogy rögtönzött pszichológia órám végéhez értem, kellemes olvasást kívánok! :)

Szépen kérlek benneteket, ne menjetek el anélkül, hogy véleményt hagynátok magatok után. Hihetetlenül boldoggá tennétek vele, ha olvashatnám a véleményeteket, észrevételeiteket. :)

- Hongki! – kiáltottam, miközben bolyongtam a végtelen pusztán, az országút mellett, egyre csak utána kutatva. Fejemben ezer meg ezer gondolat cikázott. Vajon ma megtalálom? Hogyha megtalálom, megismer még? Akar egyáltalán látni, vagy csak én hiszem azt? Magam sem tudtam, merre is kellene indulnom, merre lehet, egyáltalán rálelhetek-e még, vagy sem, mégis a remény utolsó, halványan pislákoló lángjával indultam útnak. Meg kell találnom! Hongki, kérlek…

„Nélküled próbáltam meg ismét eltölteni egy napot, de a pokoli fájdalom fogva tart…”

Ujjaimat hajam erdejébe vezetve fordultam meg tengelyem körül, körbenézve, de mint eddig, most sem láttam senkit. Nem volt más, csak én és a végeláthatatlan parlag.

Az idő kezdett csípőssé válni, ennek ellenére nem fordultam vissza. Meg akartam találni őt. Öt éve minden egyes nap kudarcba fullad a keresésem, ám ma biztosan rá fogok lelni!

Továbbindultam, szürkületkor egy alagúthoz értem. Elindultam feléje, bízva abban, hogy a végén ő ott fog rám várni. Kérlek, Hongki, legyél ott! Hiányzol! Most minden eddiginél nagyobb volt bennem a remény. Éreztem, hogy most végre egymásra találhatunk újra. Szinte megelevenedett előttem az ábrándozásom, mely szerint az alagút közepén meglátjuk egymást, futunk a másikhoz, s összetalálkozva szorosan karjainkba zárjuk egymást. Oh, bárcsak…

Középtájt járhattam, mikor már láttam az aluljáró végét. Hihetetlen mennyiségű csalódás özönlött el bennem. Miért… ? Hongki, miért vagy ennyire szívtelen? Mintha egy világ dőlt volna össze bennem. Öt év után egyszer végre hatalmas reménnyel indulok útnak, és a végén kiderül, hogy minden hiába. Nem adom fel ilyen könnyen! Megtalállak, Lee Hongki!

„… Akkor is, ha féktelenül sírok, nem hallod meg, de ma ismét a nevedet szólítom…”

Tovább folytattam utamat, ám már minden érzésemet, reményemet magam mögött hagyva. Rohanni és ordítani kezdtem, hogy csökkentsem a bennem túltengő feszültséget, ám az egész napi kóborlás után eléggé kimerült voltam. Leroskadtam a róna közepén, ekkor azonban hihetetlen dolog történt.

Előttem volt ő, megérintette az arcomat, beszélt hozzám.

- Mi már nem találkozhatunk, Hoonie. Hidd el, ugyanennyire hiányzol nekem, mint én neked, de még maradnod kell – azzal köddé is vált.

Megkönnyebbültem, hiszen végre újra láthattam azt, akit öt hosszú éve kerestem, ám tudtam, nem volt valódi, és ahogyan mondta, mi nem találkozhatunk többé.

Sok időbe telt, amíg végre teljesen bele tudtam nyugodni az elvesztésébe. Évekig saját magamat hibáztattam, még azután a nap után is. Soha nem kerestem másik kapcsolatot, hisz számomra még mindig csak ő létezett. Ő volt az egyetlen és igaz szerelmem. Ma már könnyebb, ám minden egyes nap kijárok a temetőbe. És nem egyszer mentem már el újra arra a helyre, ahol utoljára láttam.

Felfogtam, hogy nem hozhatom vissza, mégis iszonyatosan hiányzik. Húsz hosszú év telt el azóta, hogy utoljára megjelent, és titkon minden nap reménykedem benne, hogy egyszer újra megjelenik, és elvisz magával. 

„… Őrülten csakis te hiányzol, halálosan csakis te hiányzol…”