Évszakok

Első találkozásunk színhelye egy apró, hangulatos rét volt. Pirkadatkor kerítettünk sort a randevúnkra. A nap vöröslő korongja éppen csak előbújt a horizont peremén. A természet, úgy, mint a szerelmünk, szinte egyik napról a másikra ébredt fel. Néhány hete még kopárak voltak az ágak, mára viszont minden a remény színébe[1] öltözött. A cseresznyefa csodálatos fehér ruhát öltött, olyan volt, akár egy menyasszony.

Mikor feltámadt a szél, az égbolt kék vizén fehér bárányfelhők úsztak. Az egyik bokor aljában sötét tollazatú énekes dalolt vidáman. A hajnal csendjében éneke messzire szállt, életre keltette vele a természetet.

Az idő tiszta volt, messzire el lehetett látni. A távolban a hegyek vonulatai is jól kirajzolódtak.

A fák tövében mókusok ugrándoztak ide-oda. Még keresgélték a télire elraktározott elemózsiát, hiszen a tavasz még nem nyújtott számukra elegendő eleséget. Hamarosan csatlakozott az előbbi neszek mellé a galambok turbékolása is.

A nap egyre nagyobb felületét mutatta, s immáron az egész sárga égitest látszódott a horizont felett nem sokkal. A reggel hangjai lassan kezdték betölteni a teret.

Talpunk alatt a fű harmatos, üde volt. Nagyokat szippantottunk a friss levegőből. Mintha nem is tavasz lenne, hanem nyár, oly élettel teli és színpompás volt minden. 

Az aranyesőn - mely sárga vízesésként hatott – milliárdnyi bebábozódott hernyó csüngött, várva az újjáéledést. A fűzfa egyik levelén szaporán mászott egyre feljebb egy katicabogár, mely párját kereste.

A hím madarak egymást kergetve, tollaikat igazgatva, magukat illegetve adták tudtára a nőstényeknek, hogy kedvelik őket.

Egész nap itt piknikeztünk. Jonghoon gitározott, majd felszabadultan futkároztunk a gyönyörű réten. Megálltunk a patak partján, ahol az aranyhalak vidáman fickándoztak, egymást kergetve.

Minden este együtt fürödtünk. A vízből a habok szinte szálltak körülöttünk. Az otthoni pálmafáink úgy nőttek egye nagyobbra és nagyobbra.

Minden évfordulónkkor ellátogattunk a kis rétre, s az egyre csodálatosabb, élettel telibb lett. A madarak társat találtak, sőt már fiókáik is kikeltek. A feketerigó is szerelmével együtt dalolt a fügebokor rejtekén. A mókus megosztotta párjával elraktározott élelmét. Még a fűzfák ágai is kedvesen ölelték egymást. Az évek múlásával a patakban is szaporodtak a halak, melyek vidáman kergetőzve úsztak.

Mintha a távoli hegyek ormai is egyre közelebb kerültek volna egymáshoz. A méhek párosával járták a virágokat, s szedték a nektárt. Az aranyesőn bábok helyett már lepkék pihentek. Leszálltak a növényre egy pillanatra, majd kecsesen tovaillantak. A nap fent járt az ég tetején, s tüzesen sütött le, fenséges látványt engedve. Sugarai milliónyi apró kis kristályként hatottak, ahogy áttörtek a fák lombjai között.

Ám ennek már több éve… Szerelmünk csak pirit volt… Csillogott ugyan, mégsem volt igazi arany…

Most ősz vége volt. Lassan tél. A nap vöröslő korongja lassan eltűnt a távoli hegyek mögött, s az égbolt gyászba öltözött. Zuhogni kezdett az eső.

Már semmi sem volt olyan, mint azelőtt. A rét, ahol az első randink volt, most ijesztően hatott. Minden csupa latyak, sár. A madarak elbújtak fészkeikben a vihar elől. A lepkék szárnyai eláztak, s a földön vergődtek. A katicabogárra - mely nehézkesen küzdötte egyre feljebb magát a levélen - ráesett egy hatalmas, a kis bogár számára mázsás súlyú esőcsepp, mely lelökte szegény védtelen állatkát, mely párjához, s talán gyermekeihez sietett. A mókusok odújukba menekültek a vihar elől.

Néhány halványan pislákoló lámpás nyújtott némi fényt. Leültem egy tócsa közepén lévő padra, s gitározni kezdtem. Azt megunva a kis patakhoz sétáltam, remélve, hogy legalább a kis halak élvezik az esőt, ám szomorúan tapasztaltam, hogy csak a víz felszínén lebegtek élettelenül.

Otthon a kádban már nem habzott úgy a víz. A lakás sötétbe burkolózott, nem sütött be a nap... A pálmafánk egyre kókadozni kezdett, majd teljesen kiszáradt. 
Minden megváltozott... Minden kihalt, üres lett. 

---

[1] A zöld szín a reményt szimbolizálja.