Music is my life

Ez életem első songfice. A dal, amiből az idézetek szerepelnek a történetben számomra is egy kedves dal, hiszen nagyon sok élmény és emlék köt hozzá. Ennek a dalnak a segítségével ismertem meg két olyan személyt is, akik nagyon meghatározóak voltak az életemben. A dal, melyből az idézetek származnak: Valahol Európában: A zene az kell. 

2007. június hetedikén véget értek a gyakornoki éveim. Rajtam kívül még négy fiú debütált az F.T. Island nevű zenekarban. Tisztán emlékszem még…

Május utolsó hetében végre hazajöhettünk, három hosszú hónap után. Úgy terveztem, hogy nem is megyek vissza az ügynökséghez, inkább jelentkezek egy egyetemre, és ott tanulok tovább valamit. Túl sok volt az otthoni légkörtől távol töltött idő, valamint a ránk nehezedő nyomás, amit az idő múlásával egyre nehezebben és nehezebben viseltem.

Bár öt éve, hogy az ügynökségen voltam gyakornokként, a honvágyat nem lehetett megszokni… A többi korombeli fiú biztosan minden pénzt megadott volna azért, hogy távol lehessen a szigorú szülői tekintetektől, de én más voltam. Másrészt pedig, ha választani lehet, hogy a napi tíz-tizenkét órás gyakorlások és még amelletti napi hét-nyolc órás tanulás, vagy pedig a szüleim mindentől óvó szabályai, akkor sokkal szívesebben választanám ez utóbbit.

Június elsején kellett volna visszamennünk, ám már reggel elterveztem, hogy nem megyek vissza, és ezt a szüleimmel is megosztottam, akik azt mondták, tegyem, ami boldoggá tesz.

Talán délután kettő felé járhatott az idő, mikor leültem megnézni az e-mail fiókomat. Jött egy levél az ügynökségtől:

„Tisztelt Lee Hongki!

Gyakornoki évei során felfedte nekünk különleges énekhangját. Ügynökségünk június 7-én szeretné debütáltatni az első idolzenekarát, az F.T. Islandet. Abban a különleges kegyben részesül, hogy gyakornoki évei végéhez érhet, és vezető énekesként debütálhat a csapatban. A csapat tagjai lesznek még: Choi Jonghoon, Oh Wonbin, Choi Minhwan és végül, de nem utolsó sorban Lee Jaejin.

Amennyiben döntésünk ellen fellebbezni kíván, úgy azt megteheti válaszlevélben holnap (2007. 06. 01.) délután 14:00 óráig.

Amennyiben nincsen ellenvetése, kérjük, 06.02-án 8:00-kor szíveskedjen megjelenni a 312-es szoba előtt.

Tisztelettel:

Song Yoonho

(FNC Entertainment)”

Pár percre teljesen lefagytam. Nem igazán tudtam, mi tegyek, hiszen erre vártam már legalább öt éve. Gyerekkori álmom, hogy énekes legyek, most valóra válhat, viszont ez még több távol töltött időt jelentene itthonról…

- Oppa! Minden rendben? – ült le mellém Jiyoung, a húgom. Hosszú ébenfekete, loknis haja eltakarta vállát, egyik oldalt füle mögé tűrte a tincseket, majd az én homlokomból is kisimított egy kósza tincset. Egyik lábát felhúzva fordult felém, miközben érdeklődő arccal vizslatott.

- Nem igazán. Tudod, most kaptam egy levelet az ügynökségről… Debütáltatni akarnak énekesként…

- Hiszen ez remek hír! – lelkendezett. Meg sem várva mondandóm végét azon nyomban felpattant, s elújságolta a hírt a szüleimnek.

Természetesen ők is egyből elkezdtek örülni, apa még pezsgőt is bontott. Mindenki vidám volt, kivéve engem.

- Hiszen te nem is örülsz… - méltatlankodott dongsaeng. De jó! Valaki végre észrevette.

- Nem. Egyáltalán nem örülök! Tudjátok, ez mit jelent? Fellépések, interjúk, fotózások. Itthon és külföldön is. Vagyis még kevesebbet fogunk találkozni. Ráadásul a csapattársaim is… Egyáltalán nem egy az értékrendünk…

- Tudod, kicsim, mikor ezt mondod, gondolj arra, hogy nincs két egyforma személyiség. Viszont, úgy gondolom, hogy a zenélés egy közös álmotok- érvelt édesanyám.

„Köztünk minden ember más, különös és sokfajta szokás, de hogy éjjel mindenki álmodik, nagy bajt nem csinál hajnalig. Ebben egyformák…”

- De így is alig bírom nélkületek. Inkább feladom az egészet. Igaza volt a szomszédnak, nem fogok elérni semmit. Nem fogok tudni nélkületek élni. – Értelemszerűen a szüleim nem vették észre, hogy csak a húgomra vagyok féltékeny, emiatt nem szeretnék tovább távol lenni. Már gyerekkorunk óta… Amióta megszületett, ő volt a „sztár”, én pedig el akartam menni, megmutatni, hogy én igazából is sztár leszek. Viszont így vállaltam azt is, hogy csak ő lesz otthon, vagyis még többet fognak vele foglalkozni, velem pedig még kevesebbet.  Nagyon szerettem a húgomat, ellenben borzasztóan féltékeny is voltam.

- Miért kezdtél el a zenével, az énekléssel foglalkozni? – kérdezte apa gondolataimat megzavarva.

- Mert szeretem. A zene az egyetlen hely, ahol önmagam lehetek, ahol azt csinálhatom, amit szeretek, ahol egyedül lehetek. A zene az egyetlen dolog, ami megért, ha szomorú vagyok, segít lenyugodni, ha feszült vagyok. Segít csökkenteni a napi nyomást, segít legyőzni akár a köztetek lévő távolságot is, mert mikor a közös dalainkat hallgatom, olyan, mintha velem lennétek. A dal egy biztos hely.

„ A zene, az kell, hogy ne vesszünk el, hogy mégse adjuk fel... A zene, az kell, mert körülölel, és nem veszünk majd el…”

- Meg is van a válasz. Szépen elfogadod az ajánlatot. Neked sem árt, ha nyitsz mások felé. És nem csak agresszió terén. Különben is mit vársz? Folyton verekedésbe keveredsz… Nem csoda, hogy nem kedvelnek…

- Kösz, apa. Igazán kedvesek és biztatóak a szavaid.

- Nézd meg a húgodat. Író akar lenni, és ír is. Versenyekre jelentkezik, gyakorol… Lehet, hogy hibázik, viszont megpróbál tanulni a hibáiból.

„Van,  aki majd ír, és lesz, aki zenél, és van, aki majd bátran és okosan él…”

Addig-addig unszoltak, míg végül beadtam a derekamat, és elmentem a megbeszélésre. Megkaptuk az első albumunk számait, melyeket azonnal el is kezdtünk gyakorolni. A többiek elmentek az ebédlőbe reggelizni meg beszélgetni kezdés előtt, de én csak kint ültem a folyosón, és vártam őket. A gyomrom kavarogni kezdett, és kicsit szédültem is. Sosem izgultam még ennyire…

- Ott is van! – hallottam egy életvidám, energiával teli hangot, ami a következő pillanatban pont előttem szólalt meg.

- A nevem Minhwan. Te vagy Hongki, igaz?

- Igen… - mormogtam.

- Jonghun lesz a leader. Azt mondta, ma csak ismerkedünk, ugyanis már egy hónapja ezeket a dalokat taníttatják velünk, szóval már csak össze kell hangolnunk.

- Az jó – mosolyodtam el halványan.

- Te még meg sem nézted ezek szerint a számlistát? – vonta fel a szemöldökét a leader vádlón.

- Én… Igazándiból még nem… - Magam sem értettem, mi volt velem, de egyszer csak könnyeim folyni kezdtek.

- Jól van. Ennyire azért nem nagy tragédia. Ne haragudj, ha durvább voltam a kelleténél.

Sikerült három nap alatt összehangolnunk a már megtanult részeinket, így hatodikán a családunkkal lehettünk.

Mi elmentünk a szüleimmel és a húgommal piknikezni. És elmeséltem, hogy már egész jól kijövök a többi taggal.

- Bár Jonghun eleinte nagyon morcosnak és szigorúnak látszott, kiderült, hogy valójában kedves és aranyos fiú. Tényleg jól végzi a dolgát, ha valakinek segítségre van szüksége, ő a rendelkezésére áll. És ott van Minari… Olyan kis ügyetlen. Kis fiatal – nevettem fel. – Én adok neki csajozási tippeket, meg majdnem, hogy az öltöztető tanácsadója vagyok… olyan kis béna… De a szó legjobb értelmében – tettem hozzá gyorsan.

Aznap még visszaidéztük a közös családi élményeket, melyek majd segítenek átvészelni a külön töltött időket. Például mikor anya azt mondta, hogy majd akkor szoptat meg engem is úgy, mint a húgomat, ha újra kisbaba leszek, és úgy viselkedek, mint a húgom. Én pedig kivettem egy pelenkát meg a popsikrémet a szekrényből, és bepelenkáztam magam, azt követően pedig befeküdtem a bölcsőbe.

Aztán mikor elsős voltam, a húgom pedig három éves és elmentünk az állatkertbe... A húgommal előreszaladtunk a halastóhoz, és ő minden áron be szeretett volna menni a halakhoz, én pedig átraktam a kerítésen, hogy be tudjon menni a vízbe.

Meg mikor a vidámparkban egész végig hisztizett, mert nem ülhetett fel velem a hullámvasútra… Bevittem az Elvarázsolt kastélyba, majd bevezettem a tükörszobába, és ott hagytam. Apa mennyire elnáspángolt utána…

Az is vicces volt, mikor elszöktünk otthonról, mert fagyit akartunk enni, de eltévedtünk, és a boltos néni vitt minket haza. Két hétig nem mehettünk sehova.

Mennyi közös és vicces élmény a húgommal. Így visszagondolva nem is tettek nagy különbséget köztünk a szüleink…

„Mert a jó, a rossz csak szó, olyan, ami sokszor változó…”

Este mosollyal az arcomon aludtam el, korán, hogy reggel fel tudjak kelni.

Hosszas búcsúzkodás után elindultam az ügynökségre. Beköltöztem a srácokkal közös új kollégiumi szobámba, majd délután felléptünk az első koncertünkön.

Azóta több ezer fellépésünk volt. Sajnos Wonbin két év után itt hagyott minket, és megkaptuk helyette Seunghyunt, de így is tökéletes kis csapat vagyunk, immáron kilencedik éve. Ma már azt vallom, hogy megbántam volna, ha visszautasítom azt az ajánlatot.

Nagyon sok szeretetet és erőt, buzdítást kapok a családomtól, de főleg a rajongóktól, melyek arra biztatnak, hogy sosem szabad feladni.

Ti se adjátok fel az álmaitokat. Vigyétek véghez az eltervezett célotokat, mert higgyétek el, hogy a belefektetett munka meghozza a maga gyümölcsét, melyet learathattok a végén. Ahogyan Walt Disney is mondta, a leggyakoribb különbség a győzelem és a vereség között, hogy nem adod fel.

„Ha van elég szív, az sokat segít, már úgy sem adjuk fel…”